Név: Lollipopp95 (Aláírva) · Dátum: 2018.03.06 23:40:15 · Ehhez a fejezethez: Els? fejezet

Van az úgy, hogy egy történet valahogy az olvasóval marad. Kicsit olyasmi, mint egy régi barát, vagy egy ismer?s barista a kedvenc kávézódból. Nem feltétlenül gondolsz rá folyamatosan és minden nap, de amikor meglátod, az mindig ad valami különleges, szívmelenget? élményt, olyankor mindig rájössz, hogy igazából mennyire hiányzott, mennyire a része már az életednek - mégha nem is nagyon érezhet?, radikális formában, de éppen az apróságokban, amikért megéri néha kicsit megállni és elcsendesedni. Jó kicsit leülni, meghallgatni, mi újság vele, jó kicsit megint együtt létezni, és mindig feltölt?dni a találkozásból. Mert emlékeztet valamire, amire jó visszanézni, mert mindig hoz valami újat, valami mást egy alapvet?en otthonos köntösben. Vannak történetek, amik attól különlegesek, hogy nem akarnak többek lenni annál, amik - és pontosan ett?l adják a legtöbbet. Van az úgy, hogy egy történetet olyan olvasni, mintha hazaérnél. Ez a történet nekem ilyen.

A Sablon (ahogy csak rövidítve hívjuk :)) egyáltalán nem attól különleges, mert világokat akarna megváltani, vagy mert olyan igazságokat mond ki, amire el?tte soha, senki nem gondolt. Ez a sztori attól különleges, hogy tökéletesen az, aminek lennie kell. Ez egy történet, ami velünk együtt n? fel, együtt változik és formálódik a szívünkben Rubival. Ez egy olyan történet, amit mindenki ismer vagy érzett már, biztos, hogy lesz olyan pont, ahol emlékezteti valamire, amit már átélt. Ez egy olyan történet, ami csendesen, békésen lüktet együtt veled, tényleg olyan, mint maga az élet - vannak benne kiemelked?, hangosabb pillanatok, de javarészt csak szeretettel emlékeztet arra, hogy miért (volt) jó gimnazistának lenni. Az összes kis apróság, ami akkor tényleg világrenget?en fontosnak t?nik (vagy t?nt, vének, egyesüljünk!), a hétköznapok apró színes kis harcai, amik izgalmassá tették, a pillanatok, amikor elhittük, hogy a mi feladatunk megvívni a nagy csatát, vagy megváltani a világot, amikor elhittük, hogy a most örökké tart. A percek, amikor úgy hittük, az egész világ ellenünk van, aztán a lépések, ahogy kilépünk a saját ajtónkon, és elkezdjük felfedezni a világot, és benne a többi embert. Sorsokat, amik köztünk élnek, de nem fedezzük fel, amíg nem keressük, érzéseket, amik valahogy idegenül ismer?sek, és az az elképeszt? utazás, ahogy egy tinédzser szépen lassan ráébred, hogy a világ sokkal nagyobb, mint gondolta. És nem csak ? van benne.

Ez a történet különleges, mert hétköznapi emberek hétköznapjairól szól, de abban nem válogat. Mindenhonnan, minden ösvényr?l látunk itt történetet és sorsokat, mert az élet is ilyen. Nincs két egyforma ember, nincs két egyforma út. Van az úgy, hogy viccesebb és könnyedebb, és nagyokat röhögünk, van az úgy, hogy megrémít, van az úgy, hogy egy akciófilmnek t?nik, és van az úgy, hogy csak csendben könnyezünk. Ez a történet különleges, mert nem akar különleges lenni. Nem fülelik le a maffiát, nem mentik meg a világot a pusztulástól, zászlójuk alatt sem egyedül minden ember... Viszont annál többet ad, mert igazi emberekr?l szól, akik mind a saját történetük f?h?sei, és szépen lassan mi is megtanuljuk, hogyan lehet ezeket a történeteket összefésülni. 

Szeretem a Sablont, mert mindenkihez szól, mert nem kategorizálható. Mert könnyed, mert vicces, mert elgondolkodtató, mert ?szinte és igazi. Mert kamaszokról szól, tényleg kamaszokról, ennek az összes el?nyével és hátrányával. Mert mindig, amikor leülök olvasni, kicsit olyan, mint hazaérni. Mert emlékeztet, hogy miért volt jó kamasznak lenni - és ez egy olyan érzés, amire néha mindenkinek szüksége van.



Szerz? válasza::

Szia!

Hogy ?szinte legyek, szerintem ez a legszebb kritika, amit valaha kaptam, és azért is esik ennyire jól, mert pont a sablonhoz jött, pont az els? fejezethez, pont els? kritikaként. Nem is igazán tudom, mit mondjak, olyan szépeket írtál a történetr?l - nagyon örülök, hogy ezt jelenti neked. Lehet, hogy nem folyamatosan írom, és én sem gondolok rá minden nap, de nagyon a szívemhez n?tt az évek során, szóval jó látni, hogy nem vagyok vele egyedül.

Nem szoktam világmegváltó történeteket írni, nincsen bennük annyi izgalom, dráma, kaland, felejthetetlen románcok, de éppen azért, mert én szeretem a hétköznapit. Írni és olvasni is - jó néha csak valammi olyat belerakni, ami tényleg mindenkivel megtörténhetne, és olvasás közben az embernek nincs olyan érzése, hogy ezek a karakterek és helyzetek mennyire különlegesek. A túl különleges dolgokkal szerintem nehezebb azonosulni.

Nagyon örülök, hogy a történet elérte a célját, és tényleg azt nyújtja, amit én szeretnék vele nyújtani. És nagyon szépen köszönöm a kritikádat! Remélem, tudod, hogy nélküled a sablon nem lenne olyan, amilyennek szeretjük. :)




You must bejelentkezs (regisztrci) to review.