Név: Lollipopp95 (Aláírva) · Dátum: 2018.03.06 23:40:15 · Ehhez a fejezethez: Első fejezet

Van az úgy, hogy egy történet valahogy az olvasóval marad. Kicsit olyasmi, mint egy régi barát, vagy egy ismerős barista a kedvenc kávézódból. Nem feltétlenül gondolsz rá folyamatosan és minden nap, de amikor meglátod, az mindig ad valami különleges, szívmelengető élményt, olyankor mindig rájössz, hogy igazából mennyire hiányzott, mennyire a része már az életednek - mégha nem is nagyon érezhető, radikális formában, de éppen az apróságokban, amikért megéri néha kicsit megállni és elcsendesedni. Jó kicsit leülni, meghallgatni, mi újság vele, jó kicsit megint együtt létezni, és mindig feltöltődni a találkozásból. Mert emlékeztet valamire, amire jó visszanézni, mert mindig hoz valami újat, valami mást egy alapvetően otthonos köntösben. Vannak történetek, amik attól különlegesek, hogy nem akarnak többek lenni annál, amik - és pontosan ettől adják a legtöbbet. Van az úgy, hogy egy történetet olyan olvasni, mintha hazaérnél. Ez a történet nekem ilyen.

A Sablon (ahogy csak rövidítve hívjuk :)) egyáltalán nem attól különleges, mert világokat akarna megváltani, vagy mert olyan igazságokat mond ki, amire előtte soha, senki nem gondolt. Ez a sztori attól különleges, hogy tökéletesen az, aminek lennie kell. Ez egy történet, ami velünk együtt nő fel, együtt változik és formálódik a szívünkben Rubival. Ez egy olyan történet, amit mindenki ismer vagy érzett már, biztos, hogy lesz olyan pont, ahol emlékezteti valamire, amit már átélt. Ez egy olyan történet, ami csendesen, békésen lüktet együtt veled, tényleg olyan, mint maga az élet - vannak benne kiemelkedő, hangosabb pillanatok, de javarészt csak szeretettel emlékeztet arra, hogy miért (volt) jó gimnazistának lenni. Az összes kis apróság, ami akkor tényleg világrengetően fontosnak tűnik (vagy tűnt, vének, egyesüljünk!), a hétköznapok apró színes kis harcai, amik izgalmassá tették, a pillanatok, amikor elhittük, hogy a mi feladatunk megvívni a nagy csatát, vagy megváltani a világot, amikor elhittük, hogy a most örökké tart. A percek, amikor úgy hittük, az egész világ ellenünk van, aztán a lépések, ahogy kilépünk a saját ajtónkon, és elkezdjük felfedezni a világot, és benne a többi embert. Sorsokat, amik köztünk élnek, de nem fedezzük fel, amíg nem keressük, érzéseket, amik valahogy idegenül ismerősek, és az az elképesztő utazás, ahogy egy tinédzser szépen lassan ráébred, hogy a világ sokkal nagyobb, mint gondolta. És nem csak ő van benne.

Ez a történet különleges, mert hétköznapi emberek hétköznapjairól szól, de abban nem válogat. Mindenhonnan, minden ösvényről látunk itt történetet és sorsokat, mert az élet is ilyen. Nincs két egyforma ember, nincs két egyforma út. Van az úgy, hogy viccesebb és könnyedebb, és nagyokat röhögünk, van az úgy, hogy megrémít, van az úgy, hogy egy akciófilmnek tűnik, és van az úgy, hogy csak csendben könnyezünk. Ez a történet különleges, mert nem akar különleges lenni. Nem fülelik le a maffiát, nem mentik meg a világot a pusztulástól, zászlójuk alatt sem egyedül minden ember... Viszont annál többet ad, mert igazi emberekről szól, akik mind a saját történetük főhősei, és szépen lassan mi is megtanuljuk, hogyan lehet ezeket a történeteket összefésülni. 

Szeretem a Sablont, mert mindenkihez szól, mert nem kategorizálható. Mert könnyed, mert vicces, mert elgondolkodtató, mert őszinte és igazi. Mert kamaszokról szól, tényleg kamaszokról, ennek az összes előnyével és hátrányával. Mert mindig, amikor leülök olvasni, kicsit olyan, mint hazaérni. Mert emlékeztet, hogy miért volt jó kamasznak lenni - és ez egy olyan érzés, amire néha mindenkinek szüksége van.



Szerző válasza::

Szia!

Hogy őszinte legyek, szerintem ez a legszebb kritika, amit valaha kaptam, és azért is esik ennyire jól, mert pont a sablonhoz jött, pont az első fejezethez, pont első kritikaként. Nem is igazán tudom, mit mondjak, olyan szépeket írtál a történetről - nagyon örülök, hogy ezt jelenti neked. Lehet, hogy nem folyamatosan írom, és én sem gondolok rá minden nap, de nagyon a szívemhez nőtt az évek során, szóval jó látni, hogy nem vagyok vele egyedül.

Nem szoktam világmegváltó történeteket írni, nincsen bennük annyi izgalom, dráma, kaland, felejthetetlen románcok, de éppen azért, mert én szeretem a hétköznapit. Írni és olvasni is - jó néha csak valammi olyat belerakni, ami tényleg mindenkivel megtörténhetne, és olvasás közben az embernek nincs olyan érzése, hogy ezek a karakterek és helyzetek mennyire különlegesek. A túl különleges dolgokkal szerintem nehezebb azonosulni.

Nagyon örülök, hogy a történet elérte a célját, és tényleg azt nyújtja, amit én szeretnék vele nyújtani. És nagyon szépen köszönöm a kritikádat! Remélem, tudod, hogy nélküled a sablon nem lenne olyan, amilyennek szeretjük. :)




You must bejelentkezs (regisztrci) to review.