Lombhullás by Ari

[Kritikák - 1]

Nyomtató

Tartalomjegyzék


- Betű méret +
Megjegyzések a történethez:

Noha konkrétan egy figyelmeztetést sem tartottam indokoltnak, a f?szerepl? egészségi állapota, és ebb?l adódó lelkiállapota miatt emeltem a történet korhatárát R-re, van, akinek felkavaró lehet.

1856 ?sze különösen pompás volt. Egymásba olvadtak a fák lombjának árnyalatai, itt-ott felbukkant a zöld a barna, narancs és vörös színek forgatagában. A szél felkapta a lehulló leveleket, és megadta nekik a lebegés illúzióját, miel?tt találkozva a földdel végleg megpecsétel?dött a sorsuk. Az ágak csak lassan kopaszodtak... olybá t?nt, ezernyi levél lehullása után is dús és tarka marad a lombozat. És valahányszor egy darab az es? látogatását hirdet? tócsák felszínére esett, a kiinduló vízgy?r?k hirdették a színpompás testvér temetését.

Az edoi Ichigaya körzet egyik szegényes dojója felé haladó tizenéves fiatalember csupán egy pillanatra torpant meg, mikor magukra vonták tekintetét a vízgy?r?k. Félrebillentette a fejét, elvigyorodott, miközben jobb kezében a bokutot tartva tovább haladt... majd megcsúszott a lába, és épphogy vissza tudta nyerni az egyensúlyát, elkerülve a kellemetlenül közeli ismertséget a kavicsos úttal. Az ujjai épphogy megszorították a nehéz fakardot, így az a botlás hatására nem esett ki a kezéb?l, és csak kelletlenül elhúzta a száját, miközben a tekintete végigfutott az úton, keresve a probléma okozóját.

Egy textillabda volt, láthatólag maradék anyagból varrták, bár szépen ki lett hímezve. Gyerekek gyakran játszottak ilyesmivel, de az ?sz sarában nem bizonyult a legszerencsésebb játéknak. A fiú felemelte, és megforgatta az ujjai között, a sárfoltokat szemlélve, amikor egy vékony hangot hallott.

- Add vissza!

A kisfiú alig lehetett tíz éves, és gondolkodás nélkül nyújtotta ki a karját, követel?zve, kérve a labdát. A fiatalember lenézett a játékra, majd a kisfiúra, akinek az arca most már kipirult a düht?l.

- Add vissza! Az az enyém. A n?vérem csinálta.

- A n?véred biztos dühös lesz, amiért összesározod az ajándékát - mosolyodott el a fiatalember, de a gyermek láthatóan nem érzékelte a kissé gúnyolódó tónust.

- ? nincs itt. Kérem a labdámat! - mintegy meger?sítésképpen toppantott is egyet.

- Egyedül játszol? - bólintás. - Mit szólnál ehhez? Majdnem orra buktam miatta, tehát igényt tarthatok a labdádra. Ha elveszed, a tiéd lehet. Ha nem sikerül, az enyém.

A kisfiú sért?dötten felhúzta az orrát.

- Nem fogok fogócskázni valamiért, ami az enyém. Add vissza - a fiatalember elvigyorodott, és jobb kezében a bokutoval, bal kezében a labdával tovább sétált a dojo irányába.

A gyermek néhány pillanatig csak nézte, mint aki el sem akarja hinni, hogy komolyan képes ellopni a játékát, elszállt a dühe és színtiszta döbbenet vette át a helyét... na, persze csak egy pillanatra, utána nagy lendülettel az ifjú szamuráj után lódult, aki csalhatatlanul meghallotta a trappolását, és gyors mozdulattal egy fának támasztva a bokutot futni kezdett a labdával. A kisfiú kapkodta a lábait, majd megtámaszkodott a térdén, hogy kifújja magát. A fiatalember egy fa mögül nézett rá.

- Tudsz te ennél gyorsabban is futni.

- Tudok! - csattant fel a kisfiú, majd ismét azzal a sért?dött grimasszal tette hozzá. - Csak nem hiszem el, hogy belementem a fogócskádba. Az a labda az enyém!

Ismét nekilódult, az üldözött pedig várt néhány másodpercet, miel?tt ellökte magát a fától, és ? is elindult. Óvatosan csökkentette a sebességét, figyelve arra, hogy a kisfiú egy pillanatra se érezze úgy, hagyták nyerni. Végül a sárguló levelekkel borított füvön futva a gyermek megragadta a labdát, és a hirtelen örömt?l elég figyelmetlen volt ahhoz, hogy elterüljön a lombsz?nyegen. Magához szorította a játékot, és próbálta valamennyire kifújni magát, mikor néhány centivel mellette a fiatalember is szétvetett karokkal eldobta magát az avaron.

- Mondtam, hogy az enyém - morogta.

- Mondtam, hogy tudsz gyorsabban futni. Már meg is száradt. Könnyebb lesz kiszedni bel?le a sarat - a kisfiú bólintott, és magához ölelve a labdát, az égen úszó felh?kre nézett, amikor a csendet egy id?sebb férfi hangja törte meg.

- Souji! - a fiatalember, aki a szemét is lehunyta néhány pillanatra miközben széttárt karral feküdt a levelek között, azonnal felült, és ahogy megbizonyosodott a közeled? kilétér?l, talpra is ugrott. A férfi kétszer annyi id?s lehetett, mint ?, mustárszín? öltözetet és fekete hakamát viselt. Mindkét kezében egy-egy bokuto... az egyik alighanem Soujié, amit a fának támasztott. - Megváratod a tanítványaidat. A mesterhez nem illik, hogy kés?n érkezzen - Souji felé nyújtotta a kardot, szelíd, kissé dorgáló tekintettel.

- Elnézést, Kondou-san - hajtotta meg a fejét a fiatal szamuráj, halvány mosollyal, miközben átvette a fakardot. - Azonnal megyek - az id?sebb férfi bólintott, és Souji még egyszer, az els? játékos vigyorral a kisfiú felé nézett. - Legközelebb vigyázz jobban arra a labdára. Te összesározod, én elkések... mindkett?nket leszidnak.

A kisfiú pislogott kett?t, majd szintén elvigyorodott.

- Rendben. Jobban vigyázok majd.

***

1863-ban korán jött az ?sz. Még javában tartania kellett volna a nyárutó kellemes, langyos napjainak, de már szeptemberben is kellemetlenül sok volt a ködös reggel, és a h?vös nappal. A Mibu Roshigumi tagjai a reggeli ?rjáratok során érzékelték leginkább, Kiotó utcáin mennyire viszolyognak t?lük az emberek. Ez talán Hijikatát viselte meg legjobban... a démoni parancsnokhelyettes természetesen nem mutatta ki, de némely pillanatokban Souji látta, hogyan csikorgatja a fogát dühében, valahányszor Serizawa egy lépése még mélyebbre taszítja ?ket a város lakóinak szemében.

?t nem igazán foglalkoztatták a rájuk irányuló rosszalló tekintetek, és ebben vajmi kevés szerepe volt annak, hogy ? maga is részt vállalt a rossz hírnév öregbítésében, mikor Serizawa bíztatására elkövette azt a gyilkosságot... bár tény, azt sem mondhatta, hogy amiatt b?ntudata lett volna. Egyszer?en csak nem érezte fontosnak a kiotói lakosság véleményét... nem változtatott sem a gondolatain, sem az érzésein, tehát egyszer?en lényegtelen volt. Közömbösen tekintett az út szélén álló alakokra, és amikor egy-egy id?sebb ember valami rosszmájú megjegyzést is tett, néha egy gúnyos vigyort villantott felé, már-már provokatívan.

Éppen ezért a reggeli ?rjáratokon már pontosan tudta, kikkel szeret együtt lenni. Heisuke kezdeti jókedve mindig hamar elszállt, és könnyen rátelepedett a nedves, hideg köd is, elszívva a lelkesedését, ez pedig bosszantotta a fiatal férfit. Shinpachi mindig túlságosan szeretett beszélni, és ez legalább annyira bosszantó volt... Harada pedig szinte minden ilyen reggel magával rángatta Ryunosukét is, aki olyan arckifejezéssel sétált a harcosok soraiban, mintha legalábbis a fogát húznák... Souji csíp?s megjegyzései, és fenyeget? provokációi pedig nem derítették jobb kedvre, a fiatal szamuráj pedig pontosan tudta, hogy túlságosan élvezi nézni, ahogy a fiú rémülten hátrah?köl egy-egy hasonló pillanatban. Tehát általában akkor érezte magát a legjobban ezeken az ?rjáratokon, ha Saitoval volt. A sztoikus fiatal férfi nem, vagy csak alig beszélt, és hozzá hasonlóan képes volt figyelmen kívül hagyni a körülöttük felhangzó megjegyzéseket, és kellemetlen pillantásokat. Más volt az oka és a taktikája, hogy el tudja ?ket engedni a füle mellett, de Souji számára megfelelt az is, hogy képesek voltak nyugodtan haladni.

De néha még ?t is elérte egy-egy fájdalmas gondolat.

Egy csapat ronin er?szakoskodott egy fiatal n?vel... a n? mályvaszín? kimonót viselt, és egy kisgyermek, egy nyolc év körüli fiúcska kezét fogta. Souji nem tudta megállapítani, fiatal édesanyja, n?vére, netán egy gazdag család esetén dajkája-e a fiúnak, de a cél szempontjából lényegtelen is volt. Nem az áldozatokat kellett ismerni, hanem a támadókat elintézni.

De minthogy a gyerekekben mindig megragadta valami, abban az ?szi ködben, miután a roninok egyike ostobaságában el?húzta a kardját, hátratekintett. A n? legalább annyira megrémült t?lük, mint korábban a támadóitól... mintha semmivel nem lennének különbek. Hátrált, és húzta magával a kisfiút, majd mikor eléggé eltávolodott, meg is fordult, és megszaporázta a lépteit. A kisgyermek azonban nem vette le róluk a szemét. Mintha tisztább volna még a látása, mint a feln?tteknek, és született bölcsessége megmutatná neki, ki, mikor, mit és miért tesz, hála, és egy kevés csodálat ragyogott a szemében, ahogy a tekintete találkozott a fiatal férfiével. És abban a pillanatban Souji egészen biztosan úgy érezte... tényleg nem lényeges, az emberek mit gondolnak. Nem számít. Ami fontos, nem sz?nik meg kevésbé fontosnak lenni, ami pedig sosem volt az, az nem nyer értéket.

- Souji - Saito mély hangja ugyan kiszakította a töprengésb?l, de nem emelte fel a fejét azonnal, csak néhány másodperc múlva, ismét vigyorogva. - Mennünk kell. A Parancsnokhelyettesnek komoly gondot okozhat a késésünk.

- Persze, persze, Hajime-kun... - legyintett egy gyors mozdulattal az id?sebb férfi, visszacsúsztatva a tokjába a kardját.

Abban a pillanatban Souji egészen úgy érezte... nem is rossz, ha néha egy gyermek szemében nem gonosztev? az ember.

***

1866-ban kés?n érkezett az els? hó. Csupaszok lettek már a fák, de az ?sz és a tél között elnyúlt az átmenet. Souji sosem gondolta, hogy valaha ennyire vágyik majd a hóra, mint ekkor. A feloldozás, az újjászületés fehérsége olyan elemi szükségletté vált, hogy el sem tudta igazán hinni. Ez már nem a színes ?sz volt, hanem a fagyos, nedves fajta... amikor megrázta egy-egy köhög?roham a testét, olyankor döbbent rá, miért gy?löli ezt a majdnem tél-?szt, és szinte még ?sz-telet. Túlságosan saját magára emlékeztették. A természet pont úgy haldoklott, olyan hidegben és fájdalomban, mint ? maga, és azért akarta azt a havat annyira, hogy lássa, nem tart ez az egész örökké, mert a feloldozó, újjászületést hirdet? kristályos pelyhek adják meg a jelet arra, hogy tovább kell harcolni.

A f?hadiszállás közelében lakott egy család, három gyermekkel, egy kislánnyal és két kisfiúval. Az a három gyermek is legalább annyira várta már a havat, mint ?, igaz, ?k más okokból, azzal az izgatottsággal, amit csak a gyerekek érthetnek. Az egyik délel?tt a férfi magával vitte ?ket a f?hadiszállás udvarára, ahol egymás szavába vágva mesélték, miért is szeretnék már, ha végre igazán jönne a tél. Elkapták a fogócska közben... és Souji még magának sem vallotta be, hogy ezúttal talán nem csak annak köszönhették, hogy hagyta magát. Néha, egy-egy pillanatra megállt egy fa mögött, és kétrét görnyedve próbált minél csendesebben megszabadulni a tüdejéb?l felszakadó véres váladéktól, hogy ne ijessze meg a három kis játszópajtását. Mikor az egyikük átölelte a lábát, egy pillanatra elkapta a teraszon sepreget? Chizuru tekintetét... a lány belemerült a munkába, de azért nem állta meg, hogy tegyen egy megjegyzést, ahogy a gyerekek elkezdték magukkal húzni a férfit.

- Okita-san, rendben van az, ha itt játszol a gyerekekkel? A többiek még odabenn dolgoznak...

Souji - akinek továbbra is mindkét kezét lefoglalták a gyerekek - töpreng? arckifejezéssel meredt maga elé, majd megszólalt.

- Igazad van. Hijikata-san biztos dühös lesz, ha meglát - Ez szinte azonnal jókedvre derítette, bár Chizuru részér?l csupán megillet?dött tekintetet eredményezett.

- Onii-chan, te is gyere velünk szórakozni! - csillant fel a kislány szeme, mire Chizuru egy pillanatra megdermedt (alighanem egyszer?en elfelejtkezett arról, hogy még mindig férfiruhákat visel, így a megszólítás hozta zavarba), és a dermedtségét csak egy másik gyermek megjegyzése tudta oldani.

- A Shinsenguminak egyébként sincs semmi dolga.

- Ez nem igaz - morogta Chizuru, hevesen megrázva a fejét, amit?l copfja ide-oda repült, néhány tincset az arcába lökve. - Minden nap ?rjáratoznak, hogy elkapják a rosszfiúkat Kiotó utcáin.

- Hazugság - mondta az kislány. - Apa mondta, hogy mindig Shimabarába, a bordélyházakba mennek szórakozni.

Chizuru elvörösödött (Souji személyes véleménye szerint ezúttal az kötötte le a gondolatait, hogy honnan lehet egy kisgyermeknek fogalma olyan dolgokról, minthogy mit jelent az, hogy "bordélyház"), majd kissé dadogva, magához ölelve a sepr?nyelet motyogta a választ.

- Nem mindenki ilyen.

- Hát, azt nem tagadhatod, hogy néhányan ilyenek - vélte Souji, ezúttal egy kicsit szomorkás félmosollyal.

- És el vannak telve maguktól. Mind olyan félelmetesek - fintorgott a kisebbik fiú.

- Nos, igen - Souji még azel?tt belement a játékba, hogy Chizuru tiltakozhatott volna, és lehajolt kicsit. - Hijikata-san mindig olyan komolyan ráncolja a szemöldökét, nem? - a gyerek hevesen bólogatott, teljesen egyetértve a megjegyzéssel.

- Okita-san, te mégis kinek az oldalán állsz? - fakadt ki a lány, mire a férfi úgy érezte, perceken belül elragadja a nevetés... de egy halvány, szorító érzés a mellkasán tudatosította benne, hogy ha nevetni kezd, egészen biztosan köhögésbe torkollik, így végül csak nyelt egyet, és fennmaradt az addigi vigyora. - Tudom már! Kondou-san! - nézett rá Chizuru, mire a fiatal férfi arcáról lassan leolvadt a mosoly, csendben várva, mit beszél majd a lány. - A parancsnok, Kondou-san nagyon kedves, és udvarias ember.

A párbeszéd további része, Chizuru vitája a gyerekekkel nem jutott el teljesen a tudatáig... csak az egyöntet? lebecsülés, amivel a parancsnokról beszéltek. "Nagyon lassú." "Nem megbízható." Úgy beszéltek, mint akik értik, akik tudják, mi is a probléma. Az el?z? szavak ?t is szórakoztatták, a kellemetlen megjegyzések Hijikatáról... de a szórakozás gyorsan elszállt, ahogy rájött, hogy mi is hajtja a gyermekek szavait. Hogy mennyire nem látják azt a másik szemszöget... Souji ezt nem értette igazán. Hogy lehet, hogy az utcán ott az a gyerek, aki mindent ért... aki kinyitja a szemét, és látja, ki mit akar, mire gondol, ott is, ahol a feln?tteket már megmérgezte valami, és most itt vannak a nála nem id?sebb gyermekek, akik viszont nem értenek semmit, csak a szüleik szavaival dobálóznak. Hogy lehet, hogy egy gyermekben ott a bátorság, amit ? annyira irigyel, ott a tisztaság, a kezdet reménye, amit most annyira vár a hótól, és egyben ott van ez a befolyásolható értetlenség? A szemöldöke furcsán tikkelni kezdett, ahogy elfogta az idegesség, de néhány arcába hulló barna tincs ezt el is takarta.

- Eh... Ugyan már... ?k csak gyerekek - mondta, kicsit magának is, nem csak Chizurunek.

- Souji, játsszunk! - rángatta meg a nadrágja anyagát az id?sebbik kisfiú.

- Rendben van - mondta a férfi, miközben a gyermek hóna alá nyúlt. - Repülj, repülj! - emelte a magasba, a kisfiú pedig nevetett...

Souji pedig nem engedte le. Továbbra is a magasban tartotta, amíg a gyermek nevetése elhallgatott, és ekkor megszólalt.

- Ha olyan magasra emelnek, amilyet nem látsz minden nap, az érdekes, nem igaz? - magasabbról talán többet látsz? Ha magasra emeli, magasabbra, mint az ? arca, akkor, ha körülnéz, többet lát egy feln?ttnél is.

- Igen - a kisfiú szája lassan sírásra görbült. - De ennyi elég. Tegyél le!

Nem tette le. Még nem.

- Miért? Nem érdekes? - a férfi hangja kissé elmélyült, fenyeget?bb lett.

- Tegyél le! - a kisfiú szemében most már tényleg könnyek gy?ltek, és ököllel verni kezdte a férfi karját. - Tegyél le! - aztán csak sírt.

- Mi a baj? Nem kell sírni, ha boldog vagy...

- Okita-san, fejezd be! - Chizuru odalépett mellé, mire oldalra fordította a fejét.

- Miért?

- Nem látod, hogy megijedt?

- Istenkém... pedig pont kezdtük jól érezni magunkat.

Mikor a gyerek lába talajt ért, azonnal futni kezdett, sírva, nyomában a testvéreivel. Souji az egyik faoszlopnak d?lt, és karba fonta a kezét. Ilyen érzés, ha nincs a lábad alatt talaj. Ha magasan vagy, de zuhanhatsz. Ilyen érzés többet látni. Mindegyik borzasztó. Nem is büntetés volt, igazán. Inkább ízelít?, egy kis kép arról, hogy mennyire nem értenek semmit, hogy mennyire nem értik, ki az, akir?l még szólhat egy tréfa, és ki az, akit megsérteni halálos sértésnek érz?dik.

- Miért tetted ezt? - fordult felé Chizuru, döbbenet, és némi düh csillant meg a szemében.

- Mert idiótaként kezelték Kondou-sant - érkezett a válasz, azonnal, habozás nélkül. Mert nem olyanok voltak, mint az a gyerek az utcán, aki egy mozdulatban is meglátta, ki az, aki éppen jót tesz vele. - De... azt hiszem, többet nem akarnak majd velem játszani.

Souji sosem látta meg, ? maga néha mennyire hasonlít ezekhez a gyerekekhez. Hányszor verte már dühösen, ököllel valaki kezét, csak azzal foglalkozva, ami neki fontos. Sosem látta meg, de talán, a Kondou-t ért sértésen túl azért is fájt kissé ez a jelenet, mert megérezte ezt a hasonlóságot.

Aznap éjjel leesett a hó.

***

1868. egyik ?szi alkonyán, egy kis falu szentélyének lépcs?ir?l teljes fényességében látszott a naplemente. Noha rasetsuként úgy érezte, égeti a b?rét a ragyogás, néha még a szemét sem árnyékolta le, úgy nézte. Mindegy is volt már, szinte. Hijikatát elengedte. Nem bocsátott meg neki, nem fogadta el a döntését, és érezte, hogy képtelen eldönteni, a férfi iránt érzett dühe az er?sebb, a bánat, amiért többé nem látja Kondou-t, vagy a mindig jelenlév? irigység... ? kapott lehet?séget dönteni. ? kapta, és rosszul döntött. A napfény sok er?t kiszívott bel?le, így még fájdalmasabban szorult össze a mellkasa minden köhögésre. A zsebkend?jét már teleköhögte, így valahányszor a tenyerét tette a szája elé, próbálta minél hamarabb letisztítani, hogy ha már ilyen nyomorult állapotba hozza a tüd?baj, legalább látszatra ne hagyja el magát.

A bronzszín? fény agresszívan hangsúlyozta a levelek meleg, múlandóságot hirdet? színeit. Megfestette ?ket, halvány aranyfüstöt hintett rájuk, és amikor enyhén feltámadt a szél, a férfi ölébe fújt néhányat. Felismerte a levelekben a japán juhar jellegzetes alakját, a tenyerére vett egyet, majd hagyta, hogy a következ? széllökés le is fújja róla. Szép ?sz volt ez is... szép öregedése a természetnek, amely készül sírjába feküdni, ahol majd úgy alhat tavaszig, mintha halott lenne. A bal keze az ingéhez tévedt a tüdeje felett, és lassan elkezdte masszírozni a mellkasát, mintha lassan, a körkörös mozdulatokkal ki tudná húzni-csalogatni a betegséget, ami alattomosan lopta el t?le a leveg?t.

Az alkonyi fényben pedig el?tte játszottak a gyerekek, halk nevetésük, a lábuk tompa hangja a kövön egyenletes, a fényhez hasonlóan bronzszín? zajjá olvadt össze. Souji félrebillentette a fejét, ahogy figyelte ?ket. Volt köztük egy kisfiú, szövetlabdával... a labda anyaga tiszta volt, és szépen meghímezték. Egy másik, aki kendamával játszott, néha felé pillantott, amolyan szánakozó, mindent ért? tekintettel... volt három, akik zárt kört alkottak, és suttogtak valamir?l, valamir?l, amit talán a szüleikt?l hallottak... és volt ott egy kislány, magányosan, csendesen figyelve a többieket. Az a kislány volt az egyetlen, aki odament a kardjára támaszkodó Soujihoz, egy egyszer?, rövid kérdéssel:

- Bácsi, mit csinálsz itt?

- Mit csinálok? Hogy mit csinálok... igaz is... - hirtelen annyira kétségbeejt? volt a tehetetlensége, a gyengesége, hogy le sem tudta írni. Megitta az egyetlen szert, ami jelenthetett reményt, de az sem segített. Még harcolni akart, de ahhoz már nem volt elég a bátorság, neki pedig csak az maradt.

A kislány elgondolkozott, majd felült mellé a lépcs?re, és kérd?n pillantott rá.

- Mit akarsz? - kérdezte Souji, mire a gyermek felelt.

- Valami baj van, igaz, bácsi? - kérdezte, Souji pedig a naplemente felé nézve, végigfuttatva a tekintetét a levelek gyönyör? sokaságán eltöprengett.

- Nem, nincs baj - felelte végül, és szélesen elvigyorodott, a kislányra pillantva, csak egészen féloldalasan, úgy, hogy még mindig érezze, bántja a szemét az éles fény, ahogy a nap lebukik a távoli hegyek között. - Csak meg fogok halni. Ennyi az egész.

A gyermek arca furcsán értetlen arckifejezést öltött. Souji el?ször nem is értette, mi lehet a gond, aztán tudatosult benne... számára a halál annyira egyértelm? volt, annyi vicc, és fenyegetés kiindulópontja volt ez az egyetlen szó, egyetlen jelenség, hogy fel sem merült benne, hogy lesz egy nap, amikor a saját halálán viccel?dik majd, és aki hallja, az nem érti. De a kislány elég fiatal volt ahhoz, hogy ne fogja fel, mire gondol ilyenkor...

- Eh... tudod, milyen az? Meghalni? - a kislány hevesen megrázta a fejét, és ahogy a copfja ide-oda repült, néhány hajszálat pedig ki kellett simítania a szájából, Soujinak akaratlanul is Chizuru jutott eszébe. Hátrad?lt, megtámaszkodott a karján miközben a kardját könnyedén a vállának döntötte, lehunyta a szemét, és még szélesebbre húzódott a vigyora. - Na, ez az. Én sem tudom.

 

 

You must bejelentkezs (regisztrci) to review.